Vissza

Erasmus+ Paklenica Nemzeti Park

Mach András beszámolója

az Erasmus+ "Climbing For Everybody" Paklenicai találkozójáról

Velebit (Fotó: Éles Dávid) Nekem jutott a feladat: újabb szubjektív beszámolót írni a projektről, persze úgy, hogy legyen benne valami, amiért érdemes elolvasni egy újabb írást lényegében ugyanarról a projektről. Nincs is nehéz dolgom, az egy hét tele volt élményekkel, csak azt nehéz eldöntenem, hogy mivel kezdjem... talán megpróbálom a legelején. Már a program pályázati szakaszában is szimpatikus volt az ötlet, hogy hat ország mászói próbáljanak együtt tenni a mászásért, hiszen én magam is próbáltam már a témában apróbb lépéseket tenni a magam módján. Amikor először hallottam az egyik szövetségi közgyűlésen a tervekről, lelkesen hallgattam azokat, és azt gondoltam, hogy én nem juthatok el a résztvevők közé, mert bár itthon elég alaposan belefolytam a témába, az angol nyelvtudásom meglehetősen gyenge ahhoz, hogy érdemben hasznomat vegyék a nemzetközi területen. Így aztán, amikor olvastam, hogy a Paklenicai hétre jelentkezőket keresnek a szervezők, csak többek unszolására adtam be a jelentkezést, és örömmel fogadtam a pozitív választ. Nagyon megtisztelve éreztem magam, és reméltem, hogy valóban hasznos leszek a csapat számára. Vasárnap indultunk a Big Wall parkolójából. Az indulás számomra jól sikerült, mert a hasznosságomat rögtön igazolták, ugyanis én vezettem végig az egyik mikrobuszt. Aztán menet közben tovább folytatódott a szerencsés kezdet, mert pont Fucskó Laci került mellém az anyósülésre. Itt beszúrnék némi magyarázatot: Bár a program a nemzetközi kapcsolatokon alapul, tapasztalatok és vélemények cseréjén, számomra kiderült egy plusz pozitívum. Mégpedig az, hogy a hazánkból érkező csapat tagjai is mélyebb ismeretségbe kerültek egymással. Nem hiszem, hogy ciki, de én nem ismertem mindenkit a társaságból és már az utazásnál is olyan valakivel sikerült összeismerkednem, akiről már sokat hallottam. Nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy ennek a csapatnak a tagja lehettem. Visszatérve a leíráshoz, jó hangulatban érkeztünk Starigradba, ahol a helyi hegyimentő-központban vártak minket. Akik már a korábbi alkalmakon is részt vettek, jó ismerősként üdvözölték a vendéglátóinkat, kaptunk némi eligazítást, és elindultunk elfoglalni a szállást. Az ellátás mind a szállás, mind az étkezések tekintetében fejedelmi volt, minden elismerésem a Horvát csapaté. Anica Kuk (Fotó: Rigó Áron) Vacsora után újabb eligazítást kaptunk a heti menetrenddel kapcsolatban, és némi írásos segítséget mászásainkhoz, aztán kezdődött a kötetlen beszélgetés - ismerkedés. Hétfőn sajnos vacak borús időre ébredtünk, de ügyes házigazdáink az előre alaposan megtervezett programot könnyedén átkanyarintották ennek megfelelően. Reggeli után felmentünk a Nemzeti Parkba, ahol a hegy gyomrában kialakított lenyűgöző színvonalú létesítménybe tessékeltek be minket. Ez a minden elemében ultramodern hely, egy látogatói központ, ahol a park látogatói egyenként is körbejárhatnak, van kiállítás, szuvenír bolt, és egy kb. 150 fős teremben folyamatosan egy tájékoztató filmet vetítenek a parkról. Természetesen mindehhez szociális helységek (büfé, wc) is tartoznak, tudnak itt csoportokat fogadni, előadásokat tartani, van külön tárgyalóterem is. Így mi is itt gyűltünk össze, hat ország egyenként 15 képviselője, majdnem száz ember.  Ez volt az első ilyen alkalom, de a hét folyamán többször is jártunk ezen a klassz helyen, hiszen a programból már tudtuk, több előadást is tartanak majd nekünk. Ezen az első összejövetelen egyszerűen az aznapi programot tudhattuk meg, ami az időjárásnak megfelelően egy barlang meglátogatása volt. Mire elindultunk a barlanghoz (gyalog 45perc), már rendesen esett az eső, így mire visszaértünk a szállásra, mindenki bőrig ázott. Ez persze egyáltalán nem szegte kedvünket, hiszen kötél volt nálunk bőven, amiből a szobát behálózva kitűnő ruhaszárítót alkottunk. További optimizmusra adott okot, hogy minden időjáráselőrejelző, a hét további részére jó időt mondott, ami úgy is lett! Este már mindenki lázasan tervezte a másnapi mászást, és persze a különböző szakértői csoportok is megkezdték a munkát. Fotó: Éles Dávid Számomra a program munkarendje elég homályos volt eleinte, ez is táplálta kétségeimet és szerepemet illetően. Ugyanakkor már az első este kiderült, hogy a nyelvtudásom alacsony szintjét jól ellensúlyozza közvetlen habitusom, és a szájharmonikáim kombinációja. Lassan körvonalazódott, hogy vannak a társaságban, akik konkrétan valamelyik munkacsoportban tevékenykednek (fiatalokkal foglalkozó csoport, több generáció összefüggéseivel foglalkozó csoport, természetvédelemmel összefüggő kérdések, sportvezetői kérdések), és vannak – mint én is -, akik általánosságban a kapcsolatépítéssel és információcserével teszik hozzá a magukét. Persze mindenki mászott. És valóban csodás volt az idő, a Paklenicai mászó-paradicsomot pedig biztosan nem kell bemutatnom. Kedden sugárzó arccal ültünk a vacsoránál, és tárgyaltuk az eredményeket. Mászás után, vacsora előtt minden nap kaptunk valami szellemi táplálékot is a már említett előadóteremben.  Az esti előadásokat sorrendben nehezen tudnám felsorolni, de minden napra jutott valami érdekesség. Talán az első volt a helyi nemzeti park természetvédelmi sajátosságairól szóló beszámoló, egy előadás egy Horvát női Himalája expedícióról, hallhattunk a horvátországi mászó helyekről, közvetlenül a kalauzt jegyző Boris Cuic előadásában, és a számomra legélvezetesebb előadás egy idős helyi mászó színes történetekkel és fotókkal illusztrált beszámolója a Paklenicai sportmászás kezdeteiről.   Climbing for everybody (third meeting) from Martin GRAJCIAR on Vimeo. A keddi vacsora után, vendéglátóink ismét bebizonyították figyelmességüket, és a Cseh csapat vezetőjének születésnapja alkalmából, meghívták az egész társaságot egy hegyi tanyára, ahol hajnalig tartó mulatság kezdődött. A mászók derekasan helytálltak, így másnap kicsit később indultunk az aktuális falak meghódítására. Este ismét előadás és vacsora, de vacsi után határozottan hamarabb csendesedett a társaság. A csütörtök is hasonlóan telt, ez így leírva talán már unalmasan hangzik, de egy mászónak egy hét tömény mászás, és hat ország válogatott mászói között töltött szabadidő sehogyan sem nevezhető unalmasnak. A hét vége közeledtével kissé koptak az ujjak, nekem a balos cipőm orrán nézett ki az ujjam, Áron egy lapkát veszített a csatában, de a hangulat változatlanul a tetőfokán volt! Pénteken reggel egy marék (30fő) Starigrad-i gyerek érkezett, hogy megismerkedjen a mászással. Az tény, hogy jó kezekbe kerültek, és vicces volt, ahogy a több országból összeállt vegyes csapat tanítgatta a gyerekeket a sziklán. Szerencsére a Horvátok kitűnő szervezése itt is megmutatkozott, és mindenhova jutott egy-egy helyi segítő, ha a nyelvi nehézségek megoldhatatlannak bizonyultak. Nekünk furcsa volt ez az akció, kicsit mintha siófoki gyerekeket vittünk volna a strandra, de ez mutatja, hogy sehol sem indokolatlan a Mászás Mindenkié program. Persze délután nekünk is jutott még mászás, és természetesen este a hivatalos záró rendezvény. Nagyon gyorsan eltelt ez az egy hét, de tudjuk jól, akkor telik gyorsan az idő, ha sok minden történik, és itt bizony történt.