Erőss Zsoltra és Kiss Péterre,
akik két éve, 2013. május 20-án érték el a Kancsendzönga csúcsát, majd a tragikusan végződött leereszkedés során az életükért küzdve is példát mutattak bajtársiasságból.

Erőss Zsolt

Megemlékezés, Erőss Zsolt - Kiss Péter

Babcsán Gábor:
Fények és árnyak a nyolcezreseken

Egy nyolcezres nagyon magas hegy. A Nanga Parbat volt az első, amit megpillantottam, 1993-ban,
egy ötezer méter magas hágóból, egészen közelről. Észak felől nézve a Nanga Parbat egy 10 km széles jégfal, amely a lábától a csúcsáig közel 4 km magas.
Szó nélkül álltam a látvány előtt. A határtalan azúrkék égbolt és benne egy fájdalmasan ragyogó, mérhetetlen hegy.
Értehetetlen. Félelmetes.
Pedig már nem voltam kezdő. Jó egy évtizede az ország egyik legjobb mászójának számítottam, többek között résztvevője voltam 1989-ben az Ozsváth Attila vezette expedíciónak, amely egy extrém új utat mászott a hatezer méteres Kedar Dome függőleges gránitfalán.

A Nanga Parbat az a nyolcezres, amely 31 életet követelt, addig, míg Hermann Buhl 1953-ban megmászta, egy expedíció finisében, az utolsó tábortól egyedül. A harmincas években a német élmászók java veszett el a csúcsért való heroikus küzdelmekben. A 8125 méter magas csúcs „a gyilkos hegy” névre hallgat a nyolcezresek világában.

Ez volt 1999-ben Erőss Zsolt első nyolcezrese. A társai nem vállalták be az ijesztő hegyet,
amelyre egyébként engedély nélkül akartak felmászni. Zsolt egyedül is nekivágott.
Négy nap alatt megjárta. Ebben a mászásban minden benne volt, ami Zsolt mászásaira jellemző: a hihetetlen erőnlét és akarat, a szokatlan nagy kockázatvállalás, a kifinomult túlélési ösztön.
És a szerencse, amelyre a nagy hegyekben mindig szükségünk van. A Nanga Parbat szólómászása eddig a legnagyobb teljesítmény, amelyet nyolcezres csúcson magyar hegymászók teljesítettek. Zsolt sem mászott hasonlót később. A Hidden Peaken 2003-ban egy új utat mászott szólóban, de a szerencse nem kedvezett neki, az elromló időjárásban a csúcstól néhány száz méterre visszafordult és üggyel-bajjal ért csak vissza az alaptáborba. Ez a két teljesítmény, amelyet nehéz lesz felülmúlni akárkinek. Zsoltnak sikerülhetett volna, ha mind a 14 nyolcezres tetejére felér. Erre törekedett, még a balesete után, műlábbal is. A tizedik nyolcezresére feljutott Kiss Péterrel. A fiatal titánnal, aki talán tőle is átvehette volna a stafétabotot.
Ám mindketten ottmaradtak véglegesen a Kancsendzönga jeges mezőin.

Nehéz megnyugtató magyarázatot találni erre a tragédiára.
Az ember minduntalan beleütközik a hegymászás, az életünk, sőt az emberi létezés egyre bonyolultabb kérdésköreibe. Ráadásul a szakmabeliek körében is rengeteg a rossz kommentár, amely félretájékozottságból vagy éppen rosszindulatból fakad. Zsolt óriási sztár volt. A közvéleményben mitikus alak, aki megtestesítette „a” hegymászót. Nevével és a jól felépített programmal („Magyarok a világ nyolcezresein”) egy teljes expedícióra lehetett szponzorokat találni. A szakmán belül ellentmondásos megítélésű – többek közt azért, mert sok kitűnő hazai mászót „letakart”, akik kiválóak a hegymászás egyéb területein. Ami itt olvasható, természetesen magánvélemény, nem több.

A tragikus események viszonylag tisztán állnak előttünk.
Ha halálpontosan (szándékosan írtam ide ezt a jelzőt!) tudnánk, mi történt, akkor se lennénk képesek egyszerű és megnyugtató választ adni a legfontosabb kérdésre:
ki és mit hibázott a hegyen?
Egyszerűen azért nem: mert a hegymászás eléggé kiszámíthatatlan és veszélyes dolog.
Különösen 8000 m felett.
A karosszékben, a megtörtént dolgok ismeretével már könnyű okoskodni, de ez bizony kissé hamis. A Forma 1-es pilótának a hajtűkanyarban igen kevés ideje van. Biztosabbra menjen, de akkor lemarad, vagy kissé húzza meg az ívet?
Százmilliók nézik.

Kollár Lajos expedícióvezető szerint ez a legjobb hangulatú és az egyik legerősebb csapat volt a „Magyarok a Világ Nyolcezresein” sorozatában, amelyet utóbbi időben szervezett.
Zsolt kitűnő formába került, az újonc Kiss Péter nagyszerűen bevált, gyors volt és magabiztos. Jaro Dutka ugyan gyengélkedett, de a hangulat és csapatmunka jó volt.
Nincs miért kételkednünk Lajos szavaiban.
A két magyar közel húszfős nemzetközi csapattal indult a monszun beköszönte előtt a csúcstámadásnak. Az expedíciók megegyeztek a fix kötelek kifeszítéséről, a magyarok is pénzt adtak a serpák munkájához és a kettes táborig törték a nyomot.

A nyolcezresek megmászásának vannak bevált szabályai. Az első hátrányos döntés, hogy a két magyar nem ment fel a szokásos 4. táborhoz 7500 méterre – a koreaiak sem -, hanem alatta 250 m-rel sátrat vert. Iszonyú meleg volt, laza hó, nem akartak szétégni és kikészülni a másnapi csúcstámadás előtt. Ez érthető, mégis azt hiszem, sok erőt kivett belőlük a pluszemelkedő. Ráadásul Zsolt a szokásos, fél-egyliternyi folyadékkal vágott neki a csúcsnak. Bár Ő mindig ennyit használt, most mégis más volt a helyzet: a csúcs 1300 m-rel magasabban volt, és a műláb sem előny. De honfitársaink jó erőben voltak, hiszen beérték a föntebbről induló többieket. Délelőtt jött az újabb drámai meglepetés, a nagy létszámú serpás spanyol csapat visszafordult, nem építette tovább a kötélpályát. Enélkül lassabb és veszélyesebb lett a csúcsmászás, különösen lefelé, amikor mindenki holtfáradt már. A mászók sokáig tanakodtak.
Végül tizenegyen nekivágtak, vállalva a kockázatot.
Péter különösen jó formában volt. Sajnos túl későn érték el este hatkor a föld harmadik legmagasabb csúcsát. Egy szabadban töltött, mínusz 30 fokos éjszaka várt rájuk.

Lefelé menetben Zsolt lemaradt a többiektől. Este nyolckor úgy jelentkezett be Lajosnak a rádión, hogy teljesen elhagyta az ereje. Lajos úgy rekonstruálta az esetet, hogy Zsoltnál valószínűen kialakult egy agyi ödéma, amit a krónikus vízhiány okozott. Az éjszaka Péter négy mászó és serpa társaságában lassan mozgott lefelé, hogy ne fagyjanak meg. Hajnalban Péter visszafordult Zsoltért. Órakat ment ismét fölfelé. Végzetesen kimerülve találja meg a társát.
Péter döntése magára is végzetes következményű. A kuloárból kicsúszik, mint másik két lefelé jövő mászó. Zsolt ekkor gyakorlatilag már alig lát, de lefelé araszol [szerk.: mint később kiderült, a csúcsfotókon nem viselt védőszemüveget, ami szintén közrejátszhatott a látásvesztésnél!]. Délután háromkor még bejelentkezik.
A többi néma csend.

Tehát egy átgondolatlan döntés (amely nem végzetesen rossz, hiszen néhány világklasszis már az alaptáborból is elért egy nap alatt egy nyolcezres csúcsot), aztán a szokásosan kevés vízmennyiség és a fix kötelek hiánya (amely nem rajtuk múlott), ez a valószínű oksági sorozat, amely odavezetett, hogy most nem két hőst ünneplünk, hanem gyászolunk. Azért van itt néhány kérdés, amit sokan feszegetnek. Például, hogy Kollár Lajos miért nem fordította vissza a mászókat. Ugyan, mikor kellett volna és miért? És kellő indok nélkül hallgatott volna rá Zsolt, akinek ez volt a huszonvalahányadik expedíciója, amelyek során szinte mindig feljutott a kiszemelt hét vagy nyolcezres hegyre?

További kérdés, egy fiatal alpesi mászó hogyan kerül ilyen magas hegyre; esetleg a tapasztalatlansága vezethetett a kicsúszásához. A helyzet az, hogy a nyolcezresek első megmászóinak többsége (Edmund Hillary, Kurt Diemberger, Hermann Buhl stb.) kitűnő alpesi mászó volt, és előzőleg nem járt magasabb hegyen. Kiss Péter pont ilyen alkat volt. Két idény alatt megmászta az Alpok összes (82 db) négyezres csúcsát, egyedül a Tátra főgerincét, tucatnyi nehéz alpesi utat, közte a Mont Blanc híres Peterey-gerincét.
No comment.
A Kancsendzöngán magabiztosan mászott fel a csúcsig, és egy ereszkedésekkel tarkított éjszaka után is maradt annyi ereje, hogy száz métereket másszon egy nyolcezresen visszafelé a társáig, hogy segítsen rajta.
Én nem hinném, hogy a tapasztalatlansága fordította vissza.
Ha melletted a vízben hirtelen fuldokolni kezd, akit szeretsz, mit teszel? Latolgatsz, hogy túl messze a part, és egy fuldokló veszélyes? Nyolcezer méter felett minden lehámlik az emberről, ami lényegtelen. Itt igaz magad vagy.
A tavalyi év nyarán ismerkedtem meg Péterrel. Megdöbbentem, milyen szerényen és tisztelettel viselkedik, és áramlott belőle a szeretet. Aki szeret, az nem magára gondol.

Sosem tudjuk meg pontosan, mi történt. Gondoljunk azt, amit szeretnénk.
Én azt gondolom, hogy volt egy mászónk, aki megmászta a Himalája majd’ mindegyik nyolcezresét. Az Everest megmászása után abban a szerencsében részesült, hogy a hegyeknek élhetett. Csodáltuk és irigyeltük. Igazán a kopár csúcsokon érezte jól magát.
Ezért volt példakép, reklámhordozó, sőt lába elvesztése után celeb. Megadatott neki egy csodálatos, hegymászó feleség is és család. De mindig egy egyszerű, konok székely gyerek maradt. Sokat kockáztatott, és nem volt életbiztosítás vele a csúcsra tartani. Ikaros, aki túl közel repült a naphoz.

Aztán itt volt egy fiatal titán. Sokra vihette volna, de így is elért szinte mindent.
Azt is megmutatta mindenkinek, hogy a hegymászás társas sport.

Sajnálatos – mint hallottuk -, hogy ennek a sikeres programnak vége lesz.
Azért azt se feledjük, hogy a magyarok mára 12 csúcsot jegyeznek a 14 nyolcezresből.

A Himalájában a buddhizmus szent csúcsai törnek az égre. Mi pedig, hegymászók, akik gyarló lényünkkel ezeken a csúcsokon törekszünk felfelé, szeretjük veszélyes sportunkat, mert így tudunk boldogok lenni.
Így írt a Dalai Láma:
„Eltökéltség, erőfeszítés, idő. Ezek együttesen képezik a boldogság titkát.”

(Megjelent: 4bakancs, 2013)