Beszélgetés Zupán Tamással az „Év mászása 2014” - Boulder kategória - győztesével
(„In Search of Time Lost” Fb 8C nehézségű boulder sikeres megmászásával nyerte el a díjat)
Honnan indul a kapcsolatod a mászással?
Nagyjából 11 évvel ezelőtt kezdődött a történet. Bátyám hívott le egy terembe, hogy ez a sport nekem biztos tetszene, neki nem annyira jött be. Azelőtt is hallottam róla, de sosem gondoltam, hogy Én ezzel bármit is szeretnék kezdeni. Lementem egy barátommal, hogy megnézem. Elsőre megtetszett, mert rögtön sikerélményben volt részem és láttam benne a lehetőséget, a fejlődést. Megtaláltam benn azt, hogy mindig lehet új célokat kitűzni, amiket utána teljesíteni kell. Mivel teremben próbáltam ki először, azt gondoltam, hogy a teremben lévő mászás az igazi. Akkor vagyok kemény, ha ott tudok teljesíteni. Persze ez a későbbiekben átalakult.
Melyik volt ez az terem?
Mountex, ezt mindenki ismeri. Ha most lejön ide valaki hozzánk ("Ujjerő Boulder Terem") és elkezdesz beszélgetni a mászásról, ezt a termet biztos elsőként fogja említeni. Ezért is fogott meg engem rögtön a boulder. Jó pár évig nem is foglalkoztam a köteles mászással. Anno Vörös Tomi barátom – vele is a Mountexben ismerkedtem meg - vitt ki először, hogy nézzük meg mi is a köteles mászás. Hát ott nem volt sikerélményem! Bent már egyre jobban ment, de kint ebből semmit sem éreztem. Mindenki lemászott. Hiába vártam el magamtól teljesítményt, nem sikerült. Kudarcnak éltem meg, akkor tudatosult bennem, hogy a köteles mászás nem az én világom. Meg persze még mindig azt gondoltam, hogy a terem az igazi. Kint hülyeség mászni.
Azóta megbarátkoztál a kötéllel?
Azóta sem! Több okból is. Kicsit félős vagyok. Nem a tériszonytól, hanem az eséstől tartok. Az alapfokú tanfolyamom megvan, mert kellet az edzői papírhoz, de az is szenvedés volt.
Mikor jött az elhatározás, hogy ezt a sportot komolyabb szintre kellene emelni?
Megismertem pár srácot a teremben. Ahogy egyre jobb lettem, úgy fogadott be a társaság. Bár egy ilyen helyen mindenki nagyon barátságos és ez szerintem minden teremre igaz. Ebből a közösségből Szabó Balázs barátom vitt először ki boulderezni.
Ő kérdezte egyszer meg, hogy nincs-e kocsim? Hát az nincsen – válaszoltam – de tudok szerezni! Így mentünk ki először Ausztriába, ha jól emlékszem Hirschwand-ra. Itt bouldereztem először szabadban, ami viszont nagyon tetszett. Éreztem, hogy ez megy.
Nem sokkal ezt követően megnyílt az Ujjerő, ahová mi is áttettük az edzéseinket. A régi systemboardon kezdtünk edzeni. Teleszórtuk kis fogásokkal és edzettünk rajta nap, mint nap. Mivel egyre jobban ment, jött az elhatározás, hogy nézzük meg mit is lehet ebből kihozni. Akkor álltam rá teljes erővel az edzésre. A sulit is hanyagolni kezdtem. Nézegettem a különböző nehézségi fokozatokat. Balázs barátomról azt kell tudni, hogy az egész mászó irodalmat ismeri. Bármerre jártunk, mindig az adott sziklatömbhöz elmondta a történetet. Ittam a szavait, nagyon érdekelt. Tőle halottam először a 8A fokozatról, amiről tudtam, hogy ez egy nagy ugrás a könnyebb utakhoz képest és Magyarországon nem sokan másztak ilyen nehézséget. Megfogadtam, hogy én elérem és ezért mindent megteszek. Rengeteg túrán voltunk és nagyon sokról jöttem úgy haza, hogy nem sikerült. Volt, hogy esélyem sem volt, akadt, hogy közel jártam. Ez motivált arra, hogy többet foglakozzam a dologgal, többet edzek. Éreztem mindegyik túra után, hogy most nem ment, de akár mehetett is volna. A gát egy 2010-es svájci túra során szakadt át, amikor is sikerült megmászni az első 8A-nál nehezebb utamat. Ez nagy mentális lökést adott. Addig azt gondoltam, hogy képes lehetek rá, de nem bizonyosodtam meg róla. Utána ez átkattant a fejemben és azt hittem innentől minden szembe jövő 8A képes lesek megmászni. Ez persze elég nagyképű hozzáállás, de segített abban, hogy utána úgy álljak az utakhoz, hogy „meg tudom csinálni!! Van hozzá közöm!!”. Ez a későbbiekben lökést adott, hogy tovább tudjak lépni. Ebből a mentális többletből a nehezebb utaknál is meríteni tudtam.
Innentől az edzésed már tudatos volt? Célirányosan nézted, hogy mit kell erősítened?
Igen. A mászáson belül erre a fokozatra való felkészülést, már konkrét feladatnak tekintettem. Ettől nem az volt, hogy lejöttem a terembe és mászogatok, közben jót beszélgetek. Nem az volt a célom, hogy jól érezzem magam. Egy feladat lett, amit el kell végezni, hogy elérjem a kitűzött célt. Azt azonban nem mondom, hogy ez jó, csak így formált engem a mászás. 2014 nyaráig ez így is nézett ki. Az összes edzést, amit csináltam, feladatként kezeltem.
Akkor az élmény faktor itt egy kicsit háttérbe szorult?
Abszolút! Igazából óriási nyomást helyeztem magamra azzal, hogy minden évben egy fokozattal nehezebb utat szerettem volna mászni. Ugrani egyet, hogy mindig legyenek új célok. Arra is rájöttem, hogy az nem megy, ha csak lejövök és mászogatok. Meg kellet határoznom kis célokat és kellet egy nagy cél! És igen, a végén már kevésbé élveztem. Ilyenkor fejben kellet rendbe tennem magam, hogy legyen sikerélményem. Edzettem egy fél évet vagy egy periódust és kint, ha jól ment - láttam, megérte. Ez megerősített, ha nem sikerült, amiért kimentem, át kellett fordítani a fejben a dolgot. Ki kell akkor mondani, hogy valami nem jó, változtassunk!
Saját magad tervezed az edzéseidet?
Igen. Elég makacs vagyok ilyen téren…is! Valamit kitaláltam, kipróbáltam és megnéztem milyen hatása volt. Több részből álltak az edzéseim, de egy dolog mindig közös volt benne, a kis fogások, peremek. Már az első alkalommal is ez tetszett. Gondolataim mindig e körül forogtak. Milyen jó lenne minél kisebb fogásokat megtartani. Olyanokat, amiket nem is látsz, de megmaradsz rajta. Ez a mai napig így van. Csak azokat erőltetem, apró, pici fogásokat, minél áthajlóbb falon. Valamiért ebbe szerettem bele. Ez nem változott az edzések során.
A többit azonban próbáltam úgy alakítani, hogy amitől úgy éreztem, nem fejlődök azt eldobtam és valami újat raktam be helyette. Abban biztos vagyok, hogy lett volna sokkal jobb edzésterv, de nem nagyon fogadtam el tanácsot mástól.
A edzésterved sikerességének visszacsatolása teremben vagy sziklán történt?
Inkább a sziklán. Éreztem a teremben is, de inkább a sziklán. Többször voltunk kint Svájcban, persze nem mindig akkor, amikor a jó idő volt. Így nagyon fontos volt, hogy amikor kijutottunk, meglegyen a jó forma. Előre kellet tervezni, ami óriási nyomás volt, mert azon a héten kellet kihozni a legjobb teljesítményt magamból.
Jól érzékelem, hogy kicsit múlt időben beszélsz ezekről? Mintha lezártad volna magadban ezt a fejezetet.
Igen, a z egyetemet is félbehagytam, majd teljesen ott is hagytam, mert úgy gondoltam, hogy csak a mászásra szeretnék koncentrálni. Minden időmet erre szerettem volna fordítani. Egyre nehezebb fokozatokat tűztem ki magamnak. Minden évben volt egy cél, amit el akartam érni. Ha sikerült, úgy éreztem letettem valamit az asztalra. Mondjuk, ez szinte minden nehézségi szinttel így volt.
Gondolom, nem a célok fogytak el.
Nem, azért lenne még feljebb, de úgy érzem, sikerült olyan szintet elérnem, aminek örülhetek. Most ezt terhet letehetem, nem nyomja rá az edzéseimre a bélyegét. Megnyugvás az egész.
A másik ok, ami miatt örülök, hogy ez így jött össze, a házasságom. A feleségemmel megbeszéltük, hogy a nagy esemény előtt (2014) többször kimehetek próbálgatni ezt az utat, de utána visszaveszek, ne a mászás legyen az első. Szerencsére sikerült. A változást nyílván erőltetnem kellet az elején. Fejben is át kellet kapcsolnom, nem úgy jövök le, hogy ezt a feladatot mindenképpen el kell végeznem. Már teljesen olyan, mintha ez lenne a természetes. Végre élvezem az edzéseket. Ez így most jó…
Egyedül vagy csoportban szeretsz edzeni?
Leginkább egyedül szeretek edzeni. Túráknál sem azt az elvet követem, hogy gyűjtsünk össze jó pár embert, aztán menjünk mászni. Nálam az elv, hogy vagy barátok, vagy ha nekik nem jó, akkor inkább kimegyek egyedül. Nekem fontos, hogy olyanok vegyenek körül, akik nem idegesítenek. Akikkel együtt tudok mozogni. Az egész legyen békés, nyugalmas, hogy jól érezzem magam. Tudjak arra koncentrálni, hogy én mászni szeretnék, nem pedig arra, hogy mikor kezdünk este sörözni. Ez az edzésnél is így volt. Van pár ember, akivel szívesen edzek, de jobban szeretek magamban.
In Search of Time Lost-ra visszatérve, mikor kezdett benned érlelődni a gondolat, hogy ezt az utat meg szeretnéd mászni?
2009-ben voltam először Magic Wood-ban. Szabó Balázs barátommal álltunk be a tömb alá és Ő kezdte el mutogatni az utakat a plafonon. Ő mondta, hogy ez így megy, úgy megy, ilyen, olyan nehéz és itt van ez az út, ami itt és talán a világon is a legnehezebb. Olyan, amit szeretek. Peremes. Rögtön megtetszett. Többször is visszamentünk ehhez a sziklatömbhöz és mindig sikerült rajta egyre nehezebbet másznom. Kezdett reálissá válni a gondolat, hogy egyszer ezt az utat is meg tudnám mászni. Viszont arra is rájöttem, hogy ez a plafon dolog nem annyira az én stílusom, erre rá kellene erősödnöm. Akkor épült – nem teljesen véletlenül – a felső szintünkön a 60 fokos áthajlás, amit teleszórtunk pici peremekkel, hogy lehessen edzeni. Ebben az időben a kisebbnél kisebb peremekről szólt az edzés, azokról, amiket éppen meg tudtunk fogni. 2011-12-ben kezdtem el tudatosan edzeni erre a boulderre. Eldöntöttem, hogy amikor Magic Wood-ban járok, rápróbálok. Ez így is lett, persze mindig kiderült, hogy még ebben vagyok gyenge, abban kell fejlődnöm. Amikor hazajöttem ennek megfelelően alakítgattam az edzéseimen. Messzebbre tettem a peremeket, kisebbek lettek. Úgy gondoltam, ha egy kézzel tudok húzódzkodni, az segíteni fog. Elkezdtem alkartámaszt csinálni, amit nagyon nem szerettem, de tudtam, hogy a jó törzserő kell a kinyúlt pozíciók megtartásához.
Hogy hány túra volt benne, azt már nehéz megmondani. Kb. 15 alkalommal voltunk kint, 1-3 hét időtartamban. A túrák nem mindig arról szóltak, hogy beültem a tömb alá, aztán a végén kijöttem. Másztam mást is. De mindig volt olyan része a túrának, amikor csak ezzel foglalkoztam. Hazajövetel után mindig változtattam valami, végiggondoltam még mire lenne szükség a sikerhez.
Hányan voltatok ekkor kint?
Egyedül voltam. Persze a helyen rengetegen voltak, tele volt a camping is. De ilyenkor amúgy is nagy a nyüzsgés. A megmászáskor is sokan voltak már az erdőben is. Amúgy emiatt sem szeretem ez a helyet. Te van divatmászókkal. Csak én hívom őket így. Kijönnek, kirakják a hangfalakat a tömbök alá és hallgatják azt a zenét, amit egész héten hallgatok a teremben. Én ezt nem szeretem.
A sikeres mászásodat nemzetközileg is övezte érdeklődés?
Igen, kaptam a gratulációkat, például a 8a.nu-tól is. A szerkesztője írt, hogy küldjek egy rövid beszámolót, amit feltesznek a honlapra. Ez jól esett, De a legnagyobb siker az volt, hogy a saját vállamról sikerült levennem a terhet.
Utána jött az esküvő…
Pontosan, és ez nagyon fontos volt! Jó érzés volt, hogy nem ez járt akkor is az eszemben. Persze nem ezzel lett volna tele a fejem, de nagyon örültem neki!
Ha jól érzem, lezártál valamit. Keretet adtál a mászásodnak?
Igen, úgy érzem, hogy sikerült lezárnom egy olyan korszakot ahol a mászás a szenvedésről, a megerőszakolásról szól. Megszűnt a stressz és sokkal szabadabban mászok és ezzel párhuzamosabban jobban is megy.
Miben változtál?
Valahogy nem stresszelek rá az utakra, kitűzött célokra. Nem gondolom, hogy bármi is történni fog, ha nem mászom meg a kiszemelt, kitalált utat. Jobban is tudok pihenni. Régen is próbáltam erre figyelni és akkor jobban is ment, de nem tudtam nagyot előre lépni benne. Igazából nem tudom megmagyarázni, miért megy jobban, de sikerül.
Hogy változnak a célok?
Szeretnék próbálgatni nehezebb utakat, de próbálok figyelni arra, hogy ilyen nagy célt már ne tűzzek ki magam elé. Persze ha jön valami szembe velem, nem fogok kitérni előle. De jó lenne, ha nem kellene ilyen sok időt rá fordítanom.
Akkor nem lesz olyan út, amire ennyi időt szeretnél rászánni?
Igen, erre törekszem, de ha gyorsan megvan, akkor azért az jó. Az lenne a legjobb, ha ezeket sikerülne hamar megmásznom. Most jól érzem magam, hogy ezeket nem keresem. Jelenleg nincs magam felé az a nyomás, ami hajtana a nehezebb utak felé.
Honnan indul a kapcsolatod a mászással?
Nagyjából 11 évvel ezelőtt kezdődött a történet. Bátyám hívott le egy terembe, hogy ez a sport nekem biztos tetszene, neki nem annyira jött be. Azelőtt is hallottam róla, de sosem gondoltam, hogy Én ezzel bármit is szeretnék kezdeni. Lementem egy barátommal, hogy megnézem. Elsőre megtetszett, mert rögtön sikerélményben volt részem és láttam benne a lehetőséget, a fejlődést. Megtaláltam benn azt, hogy mindig lehet új célokat kitűzni, amiket utána teljesíteni kell. Mivel teremben próbáltam ki először, azt gondoltam, hogy a teremben lévő mászás az igazi. Akkor vagyok kemény, ha ott tudok teljesíteni. Persze ez a későbbiekben átalakult.
Melyik volt ez az terem?
Mountex, ezt mindenki ismeri. Ha most lejön ide valaki hozzánk ("Ujjerő Boulder Terem") és elkezdesz beszélgetni a mászásról, ezt a termet biztos elsőként fogja említeni. Ezért is fogott meg engem rögtön a boulder. Jó pár évig nem is foglalkoztam a köteles mászással. Anno Vörös Tomi barátom – vele is a Mountexben ismerkedtem meg - vitt ki először, hogy nézzük meg mi is a köteles mászás. Hát ott nem volt sikerélményem! Bent már egyre jobban ment, de kint ebből semmit sem éreztem. Mindenki lemászott. Hiába vártam el magamtól teljesítményt, nem sikerült. Kudarcnak éltem meg, akkor tudatosult bennem, hogy a köteles mászás nem az én világom. Meg persze még mindig azt gondoltam, hogy a terem az igazi. Kint hülyeség mászni.
Azóta megbarátkoztál a kötéllel?
Azóta sem! Több okból is. Kicsit félős vagyok. Nem a tériszonytól, hanem az eséstől tartok. Az alapfokú tanfolyamom megvan, mert kellet az edzői papírhoz, de az is szenvedés volt.
Mikor jött az elhatározás, hogy ezt a sportot komolyabb szintre kellene emelni?
Megismertem pár srácot a teremben. Ahogy egyre jobb lettem, úgy fogadott be a társaság. Bár egy ilyen helyen mindenki nagyon barátságos és ez szerintem minden teremre igaz. Ebből a közösségből Szabó Balázs barátom vitt először ki boulderezni.
Ő kérdezte egyszer meg, hogy nincs-e kocsim? Hát az nincsen – válaszoltam – de tudok szerezni! Így mentünk ki először Ausztriába, ha jól emlékszem Hirschwand-ra. Itt bouldereztem először szabadban, ami viszont nagyon tetszett. Éreztem, hogy ez megy.
Nem sokkal ezt követően megnyílt az Ujjerő, ahová mi is áttettük az edzéseinket. A régi systemboardon kezdtünk edzeni. Teleszórtuk kis fogásokkal és edzettünk rajta nap, mint nap. Mivel egyre jobban ment, jött az elhatározás, hogy nézzük meg mit is lehet ebből kihozni. Akkor álltam rá teljes erővel az edzésre. A sulit is hanyagolni kezdtem. Nézegettem a különböző nehézségi fokozatokat. Balázs barátomról azt kell tudni, hogy az egész mászó irodalmat ismeri. Bármerre jártunk, mindig az adott sziklatömbhöz elmondta a történetet. Ittam a szavait, nagyon érdekelt. Tőle halottam először a 8A fokozatról, amiről tudtam, hogy ez egy nagy ugrás a könnyebb utakhoz képest és Magyarországon nem sokan másztak ilyen nehézséget. Megfogadtam, hogy én elérem és ezért mindent megteszek. Rengeteg túrán voltunk és nagyon sokról jöttem úgy haza, hogy nem sikerült. Volt, hogy esélyem sem volt, akadt, hogy közel jártam. Ez motivált arra, hogy többet foglakozzam a dologgal, többet edzek. Éreztem mindegyik túra után, hogy most nem ment, de akár mehetett is volna. A gát egy 2010-es svájci túra során szakadt át, amikor is sikerült megmászni az első 8A-nál nehezebb utamat. Ez nagy mentális lökést adott. Addig azt gondoltam, hogy képes lehetek rá, de nem bizonyosodtam meg róla. Utána ez átkattant a fejemben és azt hittem innentől minden szembe jövő 8A képes lesek megmászni. Ez persze elég nagyképű hozzáállás, de segített abban, hogy utána úgy álljak az utakhoz, hogy „meg tudom csinálni!! Van hozzá közöm!!”. Ez a későbbiekben lökést adott, hogy tovább tudjak lépni. Ebből a mentális többletből a nehezebb utaknál is meríteni tudtam.
Innentől az edzésed már tudatos volt? Célirányosan nézted, hogy mit kell erősítened?
Igen. A mászáson belül erre a fokozatra való felkészülést, már konkrét feladatnak tekintettem. Ettől nem az volt, hogy lejöttem a terembe és mászogatok, közben jót beszélgetek. Nem az volt a célom, hogy jól érezzem magam. Egy feladat lett, amit el kell végezni, hogy elérjem a kitűzött célt. Azt azonban nem mondom, hogy ez jó, csak így formált engem a mászás. 2014 nyaráig ez így is nézett ki. Az összes edzést, amit csináltam, feladatként kezeltem.
Akkor az élmény faktor itt egy kicsit háttérbe szorult?
Abszolút! Igazából óriási nyomást helyeztem magamra azzal, hogy minden évben egy fokozattal nehezebb utat szerettem volna mászni. Ugrani egyet, hogy mindig legyenek új célok. Arra is rájöttem, hogy az nem megy, ha csak lejövök és mászogatok. Meg kellet határoznom kis célokat és kellet egy nagy cél! És igen, a végén már kevésbé élveztem. Ilyenkor fejben kellet rendbe tennem magam, hogy legyen sikerélményem. Edzettem egy fél évet vagy egy periódust és kint, ha jól ment - láttam, megérte. Ez megerősített, ha nem sikerült, amiért kimentem, át kellett fordítani a fejben a dolgot. Ki kell akkor mondani, hogy valami nem jó, változtassunk!
Saját magad tervezed az edzéseidet?
Igen. Elég makacs vagyok ilyen téren…is! Valamit kitaláltam, kipróbáltam és megnéztem milyen hatása volt. Több részből álltak az edzéseim, de egy dolog mindig közös volt benne, a kis fogások, peremek. Már az első alkalommal is ez tetszett. Gondolataim mindig e körül forogtak. Milyen jó lenne minél kisebb fogásokat megtartani. Olyanokat, amiket nem is látsz, de megmaradsz rajta. Ez a mai napig így van. Csak azokat erőltetem, apró, pici fogásokat, minél áthajlóbb falon. Valamiért ebbe szerettem bele. Ez nem változott az edzések során.
A többit azonban próbáltam úgy alakítani, hogy amitől úgy éreztem, nem fejlődök azt eldobtam és valami újat raktam be helyette. Abban biztos vagyok, hogy lett volna sokkal jobb edzésterv, de nem nagyon fogadtam el tanácsot mástól.
A edzésterved sikerességének visszacsatolása teremben vagy sziklán történt?
Inkább a sziklán. Éreztem a teremben is, de inkább a sziklán. Többször voltunk kint Svájcban, persze nem mindig akkor, amikor a jó idő volt. Így nagyon fontos volt, hogy amikor kijutottunk, meglegyen a jó forma. Előre kellet tervezni, ami óriási nyomás volt, mert azon a héten kellet kihozni a legjobb teljesítményt magamból.
Jól érzékelem, hogy kicsit múlt időben beszélsz ezekről? Mintha lezártad volna magadban ezt a fejezetet.
Igen, a z egyetemet is félbehagytam, majd teljesen ott is hagytam, mert úgy gondoltam, hogy csak a mászásra szeretnék koncentrálni. Minden időmet erre szerettem volna fordítani. Egyre nehezebb fokozatokat tűztem ki magamnak. Minden évben volt egy cél, amit el akartam érni. Ha sikerült, úgy éreztem letettem valamit az asztalra. Mondjuk, ez szinte minden nehézségi szinttel így volt.
Gondolom, nem a célok fogytak el.
Nem, azért lenne még feljebb, de úgy érzem, sikerült olyan szintet elérnem, aminek örülhetek. Most ezt terhet letehetem, nem nyomja rá az edzéseimre a bélyegét. Megnyugvás az egész.
A másik ok, ami miatt örülök, hogy ez így jött össze, a házasságom. A feleségemmel megbeszéltük, hogy a nagy esemény előtt (2014) többször kimehetek próbálgatni ezt az utat, de utána visszaveszek, ne a mászás legyen az első. Szerencsére sikerült. A változást nyílván erőltetnem kellet az elején. Fejben is át kellet kapcsolnom, nem úgy jövök le, hogy ezt a feladatot mindenképpen el kell végeznem. Már teljesen olyan, mintha ez lenne a természetes. Végre élvezem az edzéseket. Ez így most jó…
Egyedül vagy csoportban szeretsz edzeni?
Leginkább egyedül szeretek edzeni. Túráknál sem azt az elvet követem, hogy gyűjtsünk össze jó pár embert, aztán menjünk mászni. Nálam az elv, hogy vagy barátok, vagy ha nekik nem jó, akkor inkább kimegyek egyedül. Nekem fontos, hogy olyanok vegyenek körül, akik nem idegesítenek. Akikkel együtt tudok mozogni. Az egész legyen békés, nyugalmas, hogy jól érezzem magam. Tudjak arra koncentrálni, hogy én mászni szeretnék, nem pedig arra, hogy mikor kezdünk este sörözni. Ez az edzésnél is így volt. Van pár ember, akivel szívesen edzek, de jobban szeretek magamban.
In Search of Time Lost-ra visszatérve, mikor kezdett benned érlelődni a gondolat, hogy ezt az utat meg szeretnéd mászni?
2009-ben voltam először Magic Wood-ban. Szabó Balázs barátommal álltunk be a tömb alá és Ő kezdte el mutogatni az utakat a plafonon. Ő mondta, hogy ez így megy, úgy megy, ilyen, olyan nehéz és itt van ez az út, ami itt és talán a világon is a legnehezebb. Olyan, amit szeretek. Peremes. Rögtön megtetszett. Többször is visszamentünk ehhez a sziklatömbhöz és mindig sikerült rajta egyre nehezebbet másznom. Kezdett reálissá válni a gondolat, hogy egyszer ezt az utat is meg tudnám mászni. Viszont arra is rájöttem, hogy ez a plafon dolog nem annyira az én stílusom, erre rá kellene erősödnöm. Akkor épült – nem teljesen véletlenül – a felső szintünkön a 60 fokos áthajlás, amit teleszórtunk pici peremekkel, hogy lehessen edzeni. Ebben az időben a kisebbnél kisebb peremekről szólt az edzés, azokról, amiket éppen meg tudtunk fogni. 2011-12-ben kezdtem el tudatosan edzeni erre a boulderre. Eldöntöttem, hogy amikor Magic Wood-ban járok, rápróbálok. Ez így is lett, persze mindig kiderült, hogy még ebben vagyok gyenge, abban kell fejlődnöm. Amikor hazajöttem ennek megfelelően alakítgattam az edzéseimen. Messzebbre tettem a peremeket, kisebbek lettek. Úgy gondoltam, ha egy kézzel tudok húzódzkodni, az segíteni fog. Elkezdtem alkartámaszt csinálni, amit nagyon nem szerettem, de tudtam, hogy a jó törzserő kell a kinyúlt pozíciók megtartásához.
Hogy hány túra volt benne, azt már nehéz megmondani. Kb. 15 alkalommal voltunk kint, 1-3 hét időtartamban. A túrák nem mindig arról szóltak, hogy beültem a tömb alá, aztán a végén kijöttem. Másztam mást is. De mindig volt olyan része a túrának, amikor csak ezzel foglalkoztam. Hazajövetel után mindig változtattam valami, végiggondoltam még mire lenne szükség a sikerhez.
Hányan voltatok ekkor kint?
Egyedül voltam. Persze a helyen rengetegen voltak, tele volt a camping is. De ilyenkor amúgy is nagy a nyüzsgés. A megmászáskor is sokan voltak már az erdőben is. Amúgy emiatt sem szeretem ez a helyet. Te van divatmászókkal. Csak én hívom őket így. Kijönnek, kirakják a hangfalakat a tömbök alá és hallgatják azt a zenét, amit egész héten hallgatok a teremben. Én ezt nem szeretem.
A sikeres mászásodat nemzetközileg is övezte érdeklődés?
Igen, kaptam a gratulációkat, például a 8a.nu-tól is. A szerkesztője írt, hogy küldjek egy rövid beszámolót, amit feltesznek a honlapra. Ez jól esett, De a legnagyobb siker az volt, hogy a saját vállamról sikerült levennem a terhet.
Utána jött az esküvő…
Pontosan, és ez nagyon fontos volt! Jó érzés volt, hogy nem ez járt akkor is az eszemben. Persze nem ezzel lett volna tele a fejem, de nagyon örültem neki!
Ha jól érzem, lezártál valamit. Keretet adtál a mászásodnak?
Igen, úgy érzem, hogy sikerült lezárnom egy olyan korszakot ahol a mászás a szenvedésről, a megerőszakolásról szól. Megszűnt a stressz és sokkal szabadabban mászok és ezzel párhuzamosabban jobban is megy.
Miben változtál?
Valahogy nem stresszelek rá az utakra, kitűzött célokra. Nem gondolom, hogy bármi is történni fog, ha nem mászom meg a kiszemelt, kitalált utat. Jobban is tudok pihenni. Régen is próbáltam erre figyelni és akkor jobban is ment, de nem tudtam nagyot előre lépni benne. Igazából nem tudom megmagyarázni, miért megy jobban, de sikerül.
Hogy változnak a célok?
Szeretnék próbálgatni nehezebb utakat, de próbálok figyelni arra, hogy ilyen nagy célt már ne tűzzek ki magam elé. Persze ha jön valami szembe velem, nem fogok kitérni előle. De jó lenne, ha nem kellene ilyen sok időt rá fordítanom.
Akkor nem lesz olyan út, amire ennyi időt szeretnél rászánni?
Igen, erre törekszem, de ha gyorsan megvan, akkor azért az jó. Az lenne a legjobb, ha ezeket sikerülne hamar megmásznom. Most jól érzem magam, hogy ezeket nem keresem. Jelenleg nincs magam felé az a nyomás, ami hajtana a nehezebb utak felé.
