Suhajda Szilárd – Élményeim a Hegyek Hegyén
A 2014-es Broad Peak Expedíció sikere után egy igen ambiciózus tervvel álltam elő az idei nyárra. Merész tervvel, mondanák sokan, de a hegymászónál már csak az expedíciós hegymászó a rosszabb, vagy, hogy ezt a szót elkerüljem, a nyughatatlanabb és eltántoríthatatlanabb! Talán nem fogok nagyon mellé, ha azt gondolom, akik számára kedvesek a hegyek, ne csodálkozott volna már rá a K2 döbbenetes piramisáról készült felvételekre. Akár a Matterhorn szépsége az Alpokban, úgy emelkedik a K2, vagy ahogy a balti emberek hívják, a Chogori grandiózus pompája a Karakorum hegylánc többi csúcsa fölé. Nyilvánvaló, hogy mégha heteken keresztül díszpáholyból is figyelhettük tavaly A Hegyet – hiszen a Broad Peak normálútjáról és csúcsgerincéről is nagyszerű rálátás nyílott a K2-re – ez kevés lenne egy ilyen elhatározáshoz: a hegymászóirodalom klasszikusai, melyek szüntelen álmodozásra buzdítanak, majd az első személyes „találkozás” 2012-ben, mind meghatározó volt. Nehezen eshetnék túlzásba, ha az első benyomás felkavaró élményéről kellene írnom: a K2 menthetetlenül és visszafordíthatatlanul megbabonázott és hiszem, hogy legtöbb sporttársam is ámulatba esve emelné tekintetét a magasba, ha a Concordiára érve először pillantaná meg a völgyfőt uraló félelmetesen szép, tekintélyt parancsoló és felfoghatatlanul hatalmas kolosszumot! Igaza volt Diembergernek: a K2 nem mindennapi hegy.
Buktatóktól és küzdelmektől már az az út sem mentes, míg az indulás napjához ér az ember. Végül mégis minden összejött, a támogatóknak hála adottak lettek a feltételek és júniusra úgy alakult, hogy tavalyi társammal, Varga Csabával indulunk Pakisztánba. Immár harmadjára repültem az iszlám fővárosba, így tudtam, mi áll előttünk. Kánikula, pára és por, bürokratikus huzavonák, várakozás és persze a helyi konyha nagyszerű ízei; kedves emberek, a világ minden részéről érkezett mászók hirtelen összeverődött kis közössége. Véget nem érő utazás a Karakoram Highway mentén, katonai ellenőrzőpontok, kiabálás, nevetés, problémák és a legváltozatosabb megoldások: Pakisztánban minden lehetséges, ahogy az ottélők mondják. Már csak az alaptáborig eljutni is hatalmas kaland: Skardu, a bazár, a finomságok, esetleges gyomorbajok, a színek és szagok és illatok és ízek állandó és egyre ismerősebb kavalkádja. Terepjárós izgalmak az utolsó faluig, Askoléig, majd az egyhetes gyaloglást megelőző alkudozás a teherhordókkal, akik valamennyi expedíció teljes felszerelését segítenek a hegy lábához eljuttatni. Csupaszív balti emberek, akik oly egyszerűen élnek, hogy talán elképzelni sem tudják a nyugati világ normálisnak tartott, de fölösleges igényeit, ugyanakkor olyan szívósak, hogy felfogni is nehéz, amikor 25-35 kilóval a hátukon, dalolászva szaladnak el melletted a Baltoro-gleccser állandóan változó völgyében.
Na de, ugorjunk is előrébb, hiszen így is nehéz dióhéjban elmesélni majd’ két hónap történéseit! Alaptáborunkat valamivel 5000 méter fölé építettük. A gleccsermoréna egy szimpatikus, találomra kijelölt területét alakítottuk ki a konyha- és hálósátrak számára. A központi moréna egyik oldalán száguldó olvadékpatak lett elsődleges vízforrásunk, míg a másik oldalon kapott helyet a WC-sátor, már amikor a szél nem döntötte le a lábáról. Az alaptábor fölött immár egyedül voltunk és ugye, az állandó hóolvasztás volt egyetlen víznyerő lehetőségünk. Inni pedig sokat kell ebben a magasságban! Az alaptábort spanyol mászókkal osztottuk meg, illetve pakisztáni barátaink szorgoskodtak a konyhában, mindig valamilyen ínyencséggel kedveskedve nekünk (mégha az olykor bizarr alapanyagok összedolgozásához kitartó és leleményes munka is kellett a tálalás előtt).
Buktatóktól és küzdelmektől már az az út sem mentes, míg az indulás napjához ér az ember. Végül mégis minden összejött, a támogatóknak hála adottak lettek a feltételek és júniusra úgy alakult, hogy tavalyi társammal, Varga Csabával indulunk Pakisztánba. Immár harmadjára repültem az iszlám fővárosba, így tudtam, mi áll előttünk. Kánikula, pára és por, bürokratikus huzavonák, várakozás és persze a helyi konyha nagyszerű ízei; kedves emberek, a világ minden részéről érkezett mászók hirtelen összeverődött kis közössége. Véget nem érő utazás a Karakoram Highway mentén, katonai ellenőrzőpontok, kiabálás, nevetés, problémák és a legváltozatosabb megoldások: Pakisztánban minden lehetséges, ahogy az ottélők mondják. Már csak az alaptáborig eljutni is hatalmas kaland: Skardu, a bazár, a finomságok, esetleges gyomorbajok, a színek és szagok és illatok és ízek állandó és egyre ismerősebb kavalkádja. Terepjárós izgalmak az utolsó faluig, Askoléig, majd az egyhetes gyaloglást megelőző alkudozás a teherhordókkal, akik valamennyi expedíció teljes felszerelését segítenek a hegy lábához eljuttatni. Csupaszív balti emberek, akik oly egyszerűen élnek, hogy talán elképzelni sem tudják a nyugati világ normálisnak tartott, de fölösleges igényeit, ugyanakkor olyan szívósak, hogy felfogni is nehéz, amikor 25-35 kilóval a hátukon, dalolászva szaladnak el melletted a Baltoro-gleccser állandóan változó völgyében.
Na de, ugorjunk is előrébb, hiszen így is nehéz dióhéjban elmesélni majd’ két hónap történéseit! Alaptáborunkat valamivel 5000 méter fölé építettük. A gleccsermoréna egy szimpatikus, találomra kijelölt területét alakítottuk ki a konyha- és hálósátrak számára. A központi moréna egyik oldalán száguldó olvadékpatak lett elsődleges vízforrásunk, míg a másik oldalon kapott helyet a WC-sátor, már amikor a szél nem döntötte le a lábáról. Az alaptábor fölött immár egyedül voltunk és ugye, az állandó hóolvasztás volt egyetlen víznyerő lehetőségünk. Inni pedig sokat kell ebben a magasságban! Az alaptábort spanyol mászókkal osztottuk meg, illetve pakisztáni barátaink szorgoskodtak a konyhában, mindig valamilyen ínyencséggel kedveskedve nekünk (mégha az olykor bizarr alapanyagok összedolgozásához kitartó és leleményes munka is kellett a tálalás előtt).
A House-kémény egy ötven méteres szép bevágás, amit ha magasabbra érve a külső élére kiegyensúlyozva küzd le az ember, akkor igen élvezetes és izgalmas mászásban lehet része. A nagy zsákkal egyébként is nehéz elférni az egyre szűkülő járatban. A kettes tábor részben védett a lavináktól, ám a legjobb helyeket már elfoglalták a két legnagyobb expedíció serpái, így végeérhetetlennek tűnő munka árán tudtam kikapálni magamnak a sátorhelyet. Csaba a saját vackába húzódott be fölöttem, nem törődve a terepviszonyokkal, igaz, a végén magam is elgondolkoztam, megérte-e a fáradtság, hiszen az én fekhelyem is messze volt a tökéletestől... A gyötrelmes jégaprítás után keserédes volt hallani a szomszéd sátor lakóit, amint a serpa folyton kliensét kérdezgeti, hogy nem fázik-e, nem kér-e még teát, elég volt-e a vacsora, vagy egy kis rágcsálnivalót ajánlhat-e, biztos nem kér-e oxigént, stb. Nekem még hosszú percekre volt szükségem, hogy a kétórányi munka után kifújjam magam, mielőtt belobbantom a főzőt...
A reggelünk csodálatos volt. Hamar úgy határoztunk, még egy éjszakát töltünk 6700 méteren, így a nap hátralévő része a szokásos várakozással telt. Az ilyen holtidőket nehéz sokak számára megszokni és megtanulni kezelni, átvészeli, kibírni, hiszen egyetlen kis sátorba zárva, olykor napokig ki sem tudva mozdulni, könnyen becsavarodik az ember, ha egyedül van, ha a társával. Én ezt viszonylag jól viselem, bár az ilyen semmittevés is komoly energiákat tud felemészteni! Minél magasabban vagy, annál nehezebb minden! A máskülönben legtermészetesebb dolgok is.
A Fekete-piramis. Ahogy a szakirodalom írja, 400 méter függőleges mászás sziklán és jégen. A kettes tábor fölött kezdődő falszakasz valóban komoly próbatétel, de azért korántsem olyan, mint ahogy azt vártam. A függőleges és meredek szakaszok, szikla és hó folyamatosan váltakoznak. A legnagyobb nehézség, akárcsak az Abruzzi-gerincen mindenütt, az extrém magasság, a hatalmas pakk a hátadon, és a rendkívül erodálódott kőzet, hiszen az időjárás rendesen aprózza a sziklát: a legnagyobb veszélyt a lavinák és a lezuhanó kövek jelentik, utóbbi különösen aggasztó, ha már vannak fölötted, vagy persze, ha alattad mozognak mások. A ki-kimozduló fogásokat és lépéseket mindig gondosan vissza kellett pakolni mielőtt leesnének, és nem egyszer úgy kellett félreugrani egy-egy robbanásszerű csattogással felénk pattogó sziklatömb elől! Az ilyen pillanatok még egy löketet adnak az egyébként is egekben járó pulzusszámnak. Szóval, a második táborban töltött két éjszaka után el is indultunk fölfelé. Szerencsésen átkeltünk a Fekete-piramis nehézségein és a legszebb mászónapot élvezve, az égbolton órákig tündöklő halojelenség (a napkorong körüli, jégkristályok csillogása okozta markáns fénygyűrű) ragyogásában értünk 7400 méterre, a hármas magassági tábor szintjére. Nos, itt már nemigen lehetett fedezéket találni, így egy hatalmas hómező közepén – ami egészen a váll alól indul – állítottuk fel Simond sátrunkat. Vagy két köbméter havat mozgattunk meg, mire elfogadható lett a placc. Volt még egy sátor mellettünk, illetve a másnap felérő serpák is letettek egyet és egy adag oxigénpalackot, majd rögvest le is ereszkedtek. Az a két nap és két éjszaka, amit itt töltöttünk, igencsak nyugtalanul telt. A 3. tábor elhelyezkedése eleve veszedelmes, hiszen egy kisebb lavina is könnyen lesöpörné az ottlévőket! Azonban a fölöttünk elterülő, szépen emelkedő hólanka iszonyatos méretű szérakokban végződik, amik fenyegetően és látszólag roskadozva állnak őrt a gerinc kiszállásánál, mielőtt a váll fölé érhetne az ember. Kicsit sem barátságos hely ez, főleg úgy, hogy egyfolytában tombolt a szél és már az első éjszaka havazni kezdett! Sokan kérdezték már tőlem, félek-e mászás közben: nem, akkor nem. Akkor mindig a következő lépésre és mozdulatra koncentrálsz. Viszont amikor a kis sátramban gubbasztok és tudom, hogy fölöttem egy többszáz méteres hólejtő és tonnasúlyú jégtornyok állnak és a vihar oly’ hangosan tombol egész éjszaka, hogy már azt sem tudom, mit hallok; amikor a sátorponyvád mögé zárva csak a körülötted lévő döbbenetes tér és óriás méretek és megállíthatatlan tömegek tudata tart ébren – mert nem egyszerűen fülsüketítő a zaj, ahogy a szél a sátrat ostromolja szüntelen, de nem is látsz semmit! Talán a nagyobb biztonság illúzióját jelentené, ha legalább szemügyre vehetnéd, mi van odakint, ha látnád, ha a hófúvás egy hullámként feléd száguldó pusztító erőt rejt a messzeségben? Nem. Jobb, ha nem látjuk. Csak hallgatunk. Egész éjszaka. Csak fülelsz, össze-összerezzensz, ahogy a szél újra fékevesztett tombolással vág rá a sátorra – és közben próbálod elhessegetni a gondolatot, hogy mi történhet itt, mi történhet most, miközben várod a hajnalt, 7400 méteren a K2-n, egy másik világban, teljesen kiszolgáltatva a környezetednek. Az ember nem tényező – és néhány nappal később ezt be is bizonyította A Hegy. Így telt hát az idő a harmadik táborban. Napközben ki-kijártam újra körbelapátolni a sátrat, ugyanakkor nem volt túl nagy mozgásterünk sem az időjárás, de közvetlen a sátrak mögött kezdődő hasadékmező miatt sem. Hóolvasztás, eszegetés, ábrándozás – hiszen a mászó ilyenkor tud a leginkább haza és szerettei körébe vágyni. A második éjszakát Csaba az üresen álló szomszéd sátorban töltötte, így némileg komfortosabban teltek az órák. Örömteli volt viszont, hogy nagyon jól éreztük magunkat és a magasság miatt semmilyen panaszunk nem jelentkezett. Szuper! Hogy lehet ettől is jobb? – gondoltam mindig erre, de nagyon is azt a pillanatot várva, mikor végre elindulunk lefelé! Persze a szél nem hagyott alább, de így is rászántuk magunkat a leereszkedésre, 7400 méteren hagyva egy sátrat és a csúcsmászáshoz szükséges pehelyruházatunkat, illetve a magam részéről még egy fél pár jégeszközt, jégcsavarokat, kötelet és egyéb értékes apróságokat. Az ott hagyott felszerelést és a hármas tábort ekkor láttuk utoljára... Az alaptáborig tartó 2400 méternyi ereszkedés nyilván alaposan megsarcolt minket. Arról nem is beszélve, hogy olyan hideg szél bukott át a gerincen, hogy nem egyszer attól féltem, lefagynak az újjaim. Végül gond nélkül, de szörnyen elcsigázva értünk bázistáborunkba, ahol immár – az akklimatizáció sikerének örülve – optimistán és vidáman kezdtük meg pihenőnapjaink utolsó fordulóját. A következő felmenet már maga a csúcsmászás lesz! – gondoltuk ekkor. Azonban, ahogy mondani szokták, az égiek – legyen az Allah vagy maga a Jóisten – máshogy rendelkeztek július végére. Pontosan azokban a napokban, amikor ideális lett volna felfelé indulni és a remélt időjárásablakot vártuk, minden a feje tetejére állt! Kezdődött ez azzal, hogy a BC-ből is jól látható hónyelv kanyarodott be egyik reggel az Abruzzi tövében: ez nem volt más, mint az első táborig tartó teljes hófal 4 méter vastagságban lecsúszott tömege! Ha úgy vesszük, alaplavina, hiszen tükörjég maradt a helyén: kb 700 méter hosszú és 4 méter mély! Milyen széles? 100 méter? Mégis mekkora erő ez??? Több tucat sátrat betemetett a hegy tövében, napokig ástak az expedíciók, de semmit nem találtak, de a lényeg, hogy senki nem volt az előretolt alaptáborban, amikor ez a szörnyedelem rászakadt a területre: mindegy lett volna, hogy egyedül vagy ott, vagy a társaddal, vagy 20-an, vagy 200-an! Az ember nem tényező. Pont. Ha a naplómat fellapozom, azt látom, hogy a következő napokra, majd’ kivétel nélkül akár két-két rossz hír is jutott: megerősítették a Broad Peak-en odaveszett pakisztáni fiú halálhírét, de közben a napok óta az egyesben – nyílt lábtöréssel – vajúdó kínai hölgyet legalább sikerült lementeni. A K2-n is több baleset volt: a lehulló kövek törték a csontokat (kar, váll, kéz), ami persze ijesztően hangzik, de ha belegondolsz, valójában mind szerencsés eset, mert ha csak kicsit arrébb csapódik be egy-egy ilyen, akkor a sisak aligha véd meg a legrosszabtól! Aztán jött a hír, hogy az első tábort is elvitte a hó, majd a második nagy részét is, de egyébként is megsemmisült az út jelentős hányada! Közben intenzív havazást jósoltak a magasabb régiókba, majd megérkezett az enyhe idő és eső(!) az 5-6000-es magasságba. A nagy expedíciók időjósai másfél méter havat emlegettek hétezer fölé! Másfél méter?!? Jesszusom! Micsoda reggel volt, amikor azt látom, hogy a válltól induló lavina a gerinc mindkét oldalára szétcsapva, a távolságtól elnémult robajjal végigsöpri az egész Abruzzit, teljesen a gleccser szintjéig! Gyönyörű! Hát persze! Micsoda látvány! Ekkor már tudtam, hogy a táborainknak lőttek! A felszerelésünknek annyi. De csak addig sopánkodtam a veszteségen, míg este meg nem kaptuk a tragikus hírt a GII-ről: lengyel barátunk, aki társával síexpedíciót szerveztek és életükben először voltak ekkora hegyek közt - egy lavinabalesetben életét vesztette. A hír kézbesítője rideg hirtelenséggel mondta ki a megmásíthatatlant. Olek velem egykorú volt. 33 éves. A szüntelen vidám fiú odafent lelte meg az örökkévalóságot. Könnyes szemekkel ültem a konyhasátrunkban. Felindultságomat leplezve bele-belelapozgattam olvasnivalómba, a naplómba írogattam, olykor láttam, ahogy Csaba, egyre türelmetlenebbül, már mielőbbi levonulását és hazaindulását szervezi, bármi áron. Dühös voltam. Szomorú. Nyugodt. Boldog is: hiszen a K2-re pillantva tudtam, hogy minden tökéletesen sikerült eddig, sőt, élenjárók voltunk ebben a szezonban ezen a legendás, olyannyira vágyott hegyen, és most mégis: mégcsak rá sem léphetünk újra! Megtébolyodik körülöttünk a világ! Csalódás: az Abruzzi-gerinc néhány nap leforgása alatt vált háborús övezetté. És amikor azt gondoltam, én márpedig azért is kint maradok még, akár fél hónapot is, a vacsoránál egyik spanyol társunk rohant be a sátorba: emberi maradványokat hozott le a hó, fél órányi járásra az alaptábortól! „Menjünk, nézzük meg, ha akarjuk!” Pedig már azt hittem, nem lehet rosszabb... A nyilvánvaló körülmények végül engem is belátásra bírtak és nem sokkal később valamennyi expedíció a levonulás mellett döntött. 2015-ben senki nem mászta meg a K2-t. Ebben a hangulatban, ami a szezon végét jelentette, elmondhatatlanul szép és lélekemelő érzést jelentett az a tudat, hogy Kedvesem úton volt hozzám, igen, a K2 alaptáborába. A szeretett másik fél kedvessége, ekkora távolság és ennyi idő után különösen, elbódítja az embert. Olyan, mintha minden ölelés és mosoly, mint egy nagy lélegzet, újra erővel és élettel és derűvel töltené fel a testileg-lelkileg elgyötört önkéntes számkivetettet. Így lett a tehetetlenségből és borúból békés elfogadás, és az utolsó napok sötétségéből fény. A világ végén, a Baltoro-gleccser eldugott völgyeiben pedig romantikus teljesítménytúra: hiszen én napokkal később indultam le az alaptáborból, de hogy miképp értem utol Kedvesem, az már egy másik történet.