Az IFSC minden év decemberében teszi közzé a jövő évi ifjúsági versenyek versenynaptárát, így két adag bejgli közt a kajakóma hatása alatt tudtuk meg, hogy az idei Ifjúsági Európa Kupa szezon nem a szomszédban fog kezdődni. A négyfordulós megmérettetés első állomásának Soure-t tűzték ki helyszínül, a napsütötte Potugáliában, mielőtt Grazba, Varsóba, majd L’Argentiéree-be kell utazni.
Három versenyző fejében fordult meg először, hogy csak ki kéne jutni ide is, hogy minden fordulóról érvényes eredményeket hozhassunk el, hogy minél jobbra sikerülhessen az év végi összetett. Még jóval a tél közepén kezdtük el kiszámolgatni, hogy mi, merre. Bő 3000 km a távolság (csak oda), amit egyáltalán nem lenne érdemes autóval megtenni, ezt elég hamar el is vetettük. Tehát szükségünk volt négy darab repülőjegyre, egy bérelt autóra, szállásra, kajára, és a sor itt még hosszan folytatódik. Szóval, amikor először kiszámoltuk a lehetséges költségeket, hamar rá is jöttünk, hogy ez nem lesz egy olcsó mulatság… szerencsénkre azonban az MHSSz Versenymászó szakága készséggel támogatta meg a kiutazásunkat, így valamikor március elején egyértelművé is vált, hogy menni fogunk!
Azt gondolom, a lehetőségeinkhez képest kihoztuk a maximumot a felkészülésből, a fiúk általában naponta kétszer edzettek, és sokszor látogattak meg külföldi, minőségi mászótermeket is.
Miután sikerült lezsírozni a tanárokat is, hogy engedélyezzék azt az egy hét kimaradást az iskolából, amikor a versenyre utazunk, már nem volt más hátra, minthogy a versenyre koncentráljunk.
Május 4-én délután öt óra előtt indult a gépünk Ferihegyről, és körülbelül 3 és fél óráig tartott az út Lisszabonig. Nagy nehezen megtaláltuk a reptéren az autóbérlő cégünket, majd mellénk csapódott egy magyar nyugdíjas pár is. Kicsit izgultak, hogy eljutnak-e egyáltalán a célig, GPS-t nem tudtak használni, sok nyelvet nem beszéltek, szóval, amikor megláttak minket, és megtudták, hogy merre megyünk, akkor ki is jelentették, hogy várjuk meg őket, követnek minket. Bepakoltunk az ötajtós KIA Rio bérelt kocsinkba, pontosan a mi csomagjainkhoz alakították a csomagterét, majd gyorsan el is indultunk…Na jó, ez nem valósult meg, ugyanis a követőink nem voltak vezető őstehetségek sem, először azon is izgultunk, hogy az autópályán sikerül-e majd tartaniuk az 50 km/h-s minimum sebességet, de szerencsére az már nem a mi problémánk volt. Lisszabonból nagy nehezen kivezettük őket, majd elrepesztettünk a sztrádán, ahol a Via Verde rendszernek köszönhetően a fizetőkapuknál sem kellett megállnunk, így valamikor hely idő (UTC) valamikor 23 óra körül meg is érkeztük a szállásunkra, Costa de Lavosba, az óceánpartra. A tulaj körbevezetett minket a házunkban –ő egyébként jól beszélt angolul- elmondta, mi hogy működik, adott egy szuvenírként szánt üveg portóit, majd többé nem láttuk. Vele együtt a jó idő is tovaszállt…
Másnap reggel köd, és szemerkélő eső fogadott minket. Az első teendőnk a boltba menetel volt, majd miután megvettük az aznapi kajánkat, és megreggeliztünk – mindezt körülbelül délben – elindultunk a szomszéd városba, Figueira da Foz-ba, hogy egy kicsit lássunk is a környékből. Pont a szieszta idejére értünk oda, így nem maradt nagyon más számunkra, minthogy a városban sétálgassunk. Megnéztük, hogy másmilyen-e az óceán 5km-re a szállásunktól, mint ott, és miután rájöttünk, hogy nem, meglátogattunk egy információs központot, ahonnan egyenesen a helyi bevásárlóközpontba vezetett az utunk. Bevásároltunk az elkövetkezendő napokra is, gyorsan visszacuccoltunk a szálláshelyünkre, majd jött egy sor szervezkedés, hogy hol is tudnánk még egy utolsót edzeni a verseny előtt. Először elég komplikáltnak tűnt a helyzet, Soma beszélt egy portugál főszervezővel, ő megadott egy településnevet, majd a helyi iskolában valami testnevelő tanár elküldött a szomszéd uszodába, ahol végre sikerült megtalálnunk a termet, ahol úgy gondolták, jót edzhetünk. Mivel mindenki nagyon segítőkész volt, körülbelül fél hétkor el is kezdhettünk mászni, szivacs az már nem volt sok, mert a nagy részét már elvitték a verseny helyszínére, de azért így is sikerült letudnunk egy jó 2 órás átmozgató mászást. Aznap edzett ott előttünk a portugál csapat is, így tudtunk épített „versenybouldereken” is mászni, egy kis ugrás, slab, reibung, minden, ami szem szájnak ingere… Felspannoltunk a portugálok szövetségi kapitányával is, aki nagyon jó fej srác volt…
A pénteki napot javarészt pihenéssel töltöttük, késő délután pedig ellátogattunk a verseny helyszínére, hogy benevezzünk. Ezt gyorsan meg is tettük, majd elsétáltunk a verseny helyszínére. Ez egy 500 méterrel arrébb volt, ugyanis a megnyitó és a regisztráció a városházán volt. Már kész voltak az utak, csak felcetlizve nem voltak, és még nem lehetett tudni, hogy melyik kategória melyik 8 selejtező bouldert kapja.
A technikai értekezlet elég gyorsra sikerült, úgyhogy hamar visszaértünk a szállásra, ami kb fél óra volt Soure-ból.
Szombaton szerencsére nem kellett korán érkeznünk a verseny helyszínére, ugyanis Soma csak fél négykor kezdett, Zoliék pedig fél hat előtt 10 perccel. Kényelmesen felkeltünk hát, megreggeliztünk, majd körülbelül 1 órakor indultunk el a verseny helyszínére. Az ifi A és junior lányok selejtező körének elejére értünk oda, már javában folyt a verseny. Egy kis nézelődés, és az utak átgondolása után eljött az idő, és Soma elment melegíteni. Egy bő egy órás melegítés után 10 perc pihenő következett, és egy kis csúszással, de még bőven négy óra előtt elkezdődött az ifi A fiúk selejtezője. Rájuk is 1 óra 30 perc és 8 boulder várt. Soma kicsit nehezen lendült bele a mászásba, sajnos egy-két hiba is becsúszott a mászásába. Elég nehéz utak voltak náluk, 5 toppal már be lehetett jutni a döntőbe a legjobb 8 közé, és végül több olyan versenyző is akadt, akinek egyet sem sikerült megmászniuk. Soma ereje elég lett volna a döntőhöz, azt beszéltük, hogy fizikailag elég jó állapotban van ahhoz, hogy legalább ötöt, de inkább hatot meg tudott volna mászni. Sajnos végül a mentális hibái miatt csak 3 bouldert sikerült topolnia, de 6 problémán volt zónája. Kicsit remegősnek vélte a mászását, nem sikerült kihoznia magából a maximumot, viszont tanulópénznek ez a verseny nagyon jó volt neki, mivel most már tudjuk, hogy miben kell még fejlődnie ahhoz, hogy legközelebb döntőbe juthasson. Végül a 15. helyet sikerült elérnie, ami nem a legjobb, de az összetettben ez is bőven pontszerző hely már (22pont).
Eközben Dönci és Zoli már javában melegítettek, majd egy húsz perces átszerelés és fogástisztítás után az ő körük következett. Nekik még bekerült egy-két nehezítés a problémákba, illetve egy-kettő bouldert le is cseréltek. Náluk se született sok top, míg az ifi A-ban két srác meg tudta mászni mind a 8 kunsztot, addig a junioroknál az első döntősnek is 6 topja volt. Sajnos a srácokon is látszott egy kicsit a nyomás, de viszonylag jól másztak, a 21. és 22. helyet sikerült elhozniuk.
A másnapi döntőket sajnos megint kívülállóként kellett végignéznünk, de azt beszéltük, hogy a srácok mindannyian tudtak volna topot mászni a döntőjükben, tehát azért lett volna ott is keresnivalójuk.
Somáéknál végül egy bolgár srác nyert, Zoliék kategóriájában pedig egy francia.
Még aznap „csakazértis” alapon megfürödtünk az óceánban, még ha nem is volt strandidő. Az utolsó vacsora tenger gyümölcsei volt, átbeszéltük a tapasztalatainkat a versennyel, a versenyzéssel kapcsolatban, hogy mikre kell majd odafigyelni a következő nagy versenyig, aztán az előző napokhoz képest korábban nyugovóra is tértünk, mert reggel is korábban keltünk.
Reggelire próbáltuk megenni a maradék kajánkat – sikertelenül – és összepakoltunk, ami szintén nem volt egy egyszerű feladat. Így hát a tervhez képest kissé késve indultunk vissza Lisszabonba, de a két órás kocsiút után sikerült megnézni a lisszaboni várat ,a híres helyi villamost, sétáltunk a belváros forgatagában, majd négy óra tájékán elindultunk vissza az autóbérlő céghez. Visszavittek a reptérre, check-in, és egy kis várakozás után helyi idő szerint este 8 után fel is szállt a gépünk. Az út nagy részét sötétben tettük meg hazafelé, és már éjfél is elmúlt, mire landoltunk. Dénes anyukája jött ki értünk a reptérre, köszönjük neki a fuvart! Valamikor fél kettő körül értünk hozzájuk, kettőkor kiraktuk Zolit Dunakeszin, mi pedig bőven hajnali 4 után értünk haza Nagyvázsonyba. (8-kor már tanítottam is)
Összességében egy tanulságos utazást zártunk, láttunk az óceánt, megismertünk új embereket, egy új országot, új ételeket kóstolhattunk, és nem utolsó sorban versenyezhettünk az idei első Európa Kupán, ami nagy segítség az összetettbeli eredményeinkhez a későbbiekben.
Köszönet mindenkinek, akinek a segítségével létrejöhetett ez az utazás!
Dénes, Soma, Stromi, Zoli
Vissza